Magyarország járványtörténete: A járvány (lat. epidemia) a robbanásszerűen kitörő, gyorsan terjedő, rövid idő alatt sok – akár halálos – áldozatot is követelő betegségek gyűjtőneve. – I. Sajátosan emberi fertőző betegségek. A tömeges halálozással járó járványos betegségeket áltatában pestisnek (dögvésznek, döghalálnak) nevezték. Járvány alatt hagyományosan csak a ragályos (contagiosus) jellegű bántalmakat értjük, ám nem minden fertőző (infectiosus) megbetegedés ragályos; másrészt ismerünk kk. tánckór-, önostorozó és más, az ideg- és elmeállapotra ható (pszichotrop), élősködők (paraziták), sőt divatos áramlatok, eszmerendszerek, szokások okozta „járványokról” is (fasizmus-kommunizmus-nácizmus, globalizmus stb.) – Járványtannak (epidemiológia) ezért – a mikrobiológia ismereteinek elterjedése óta – már nem csak a fertőző betegségekkel foglalkozó tud-t nevezzük – ennek mai neve infektológia –, hanem általában a betegségek elterjedtségének fölmérését, terjedésmódjuk törvényszerűségeinek meghatározását, megelőzésük, leküzdésük ellenszerét soroljuk e tudományszak fogalom- és feladatkörébe. A járványtan vizsgáló módszereit alkalmazzuk általában a betegségek – köztük még az elme-, a daganatos és más megbetegedések – előfordulási gyakoriságának megállapítására. A járványtörténet sem az egyes betegségek oktanára, kórfejlődéstanára, tünettanára, megszüntetésére irányuló ismereteink kialakulásával, hanem a járványosan föllépő és emberek, állatok tömegét elpusztító betegségek múltbeli előfordulásával és az általuk okozott veszteségek – gyakran történelemformáló – bemutatásával foglalkozik. A járványtörténet ismereteit az orvostört. mellett a népesedésstatisztika (demográfia), a társadalom- és művelődéstörténet, a hadtörténet, az irodalomtörténet, sőt (a →védőszentek kultuszára tekintettel) a vallástörténet sem nélkülözheti. – A honfoglalás előtti kor járványos betegségei közül csupán példaként említjük, hogy az ókor híres orvosa, Galenos nem kísérte el urát, Marcus Aurelius cs-t (ur. 284–305) noricumi utjára, mert félt a pannoniai tart-ban dúló és Verus cs-t is elragadó pestistől. Az e korban pusztító „pestisek” a kifejezés dögvész jelentése szerint értelmezendők. Mai ismereteink alapján már csak az 1894: megismert kórokozó (Yersinia pestis) kimutatása teheti jogosulttá a pestis elnevezés alkalmazását. A korabeli krónikák szerint Attila hun kir-t (ur. 434–453) a Rómában pusztító pestis riasztotta el az „örök város” meghódításától. A pestis mégis kitört a hunok között, és végső soron kihalásukhoz vezetett. – Az illyriai és pannoniai pestisről a 4. sz: Szt Ambrus is megemlékezett. A Magdeburgi Krónikában olvasható, hogy 790: Boldog Emmeraldus tervezte az avarok ker. hitre térítését, ám a frank háború után itt pusztító pestistől tartva Regensburgban maradt. Az avarokat pusztító pestis áldozatait – temetkezési szokásuktól eltérően – tömegsírokba temették. Ez a tény magyarázza, hogy miért voltak pl. a Keszthely mellett föltárt avar temetőben is vegyesen sérüléstől v. kóros elváltozástól mentes, öreg és fiatal, férfi, nő és gyermek holttest-maradványok. A Kárpát-medencében a m-ok bejövetele előtti időkben érkezett népek (trákok, kelták, illírek, rómaiak, hunok, alánok, gótok, longobárdok, gepidák; quádok, pannonok; dákok, szarmaták, avarok) sorsáról föltételezhetjük, hogy a „hadak útjának” állandó kísérője, a „Halál Angyala”, az újból és újból pusztító pestis idézte elő kihalásukat. – A 9. sz: a honfoglalás és az Árpádok korának járványos betegségei között is elsősorban a pestis említendő, bár hogy jogos-e e pusztító járványokat „pestisnek” nevezni, azt tud-osan bizonyítani nem tudjuk. A lat. kifejezés jelentése: járványosan pusztító, tömeges halált okozó betegség; a krónikák szövegét nincs jogunk megváltoztatni, ezért el kell fogadnunk, hogy I. (Szt) László kir-unk (ur. 1077–95) halálát is 1095. VII. 29: pestis okozta. – A honfoglaláskori Mo. ter-ét vadállatokkal teli erdőségek és mocsarak fedték. A mocsaras területeken különösen sok betegségterjesztő vérszívó rovar élt. Babenbergi Ottó freisingi pp., aki a III. (Hochenstauf) Konrád cs. (ur. 1138–52) vezette keresztes hadakkal 1147: hazánkon vonult keresztül, emlékirataiban írta, hogy Isten csodát tett, amikor az itt átvonult keresztes vitézeket nem marták meg veszett állatok és nem gyötörték azok a böglyök, legyek, szúnyogok és mérges kígyók, amelyek más halandókat agyonkínoztak, s így nem estek azokba a „lázakba”, amelyek az itt élőket sújtották. Történelmünkben először III. Béla kir. (ur. 1172–96) pénzein jelent meg a →kettős kereszt, mely a →címertan szabályai szerint nem „apostoli”, mert az 3 ágú; nem is „pátriárka kereszt”, mert annak mindkét ága egyenlő hosszú, hanem szélesebb alsó ágú pestis-kereszt. E pestis ellen oltalmazó jelkép eredetileg →töviskoronán állt, csak a 14. sz: az Anjouk állították, nem „hármas halomra”, hanem a Szentháromságot jelentő zöld lóherére, s így helyezték el a m. címerben (az elorzott, ún. „szlovák címer” kék színű hármashalma tört. anakronizmus). A Babenbergi Ottó pp. említette „lázakról” nincsenek tud. igényű pontos kórtani v. járványtani adataink. – A 13. sz: Eu-szerte dühöngött a „döghalál”. Hazánkban 1241/42: a tatárdúlás kísérője volt a pestis; Virág Benedek szerint a tatárok fegyvereitől megmenekült lakosság életét „megkeserítette a nagy éhség és döghalál. Sok sírhalmok, melyekbe minden szertartás nélkül hányattak a testek, borzadást okoztak és szánakozást gerjesztettek ...”. A pestis minden egyéb betegséget háttérbe szorított. – A Szt Lázár zigini [szegényei], azaz a leprások, írott emlékeinkben I. (Szt) István korától találhatók, de számadatok nélkül. Hagiológiai írások is említik leprások csodálatos gyógyulását, továbbá Szt Erzsébet és Szt Margit önfeláldozó buzgóságát a leprások ápolásában. Tudunk →leprosoriumokról Sopronban, Lőcsén, Bártfán, Eperjesen, Kolozsvárt, Segesvárt, Brassóban, Nagyszebenben, Nagyváradon, Budán, a Tihanyi-félszigeten (ez később a Nyulak szigetére települt). Földr. és településneveink is őrzik Szt Lázár és a poklosság emlékét, ám ez ősrégi betegség hazai előfordulásának gyakoriságáról nincsenek számszerű adataink. – Szt István és László kir-ok kézrátevéses gyógyításainak legendáiból, Szt Balázs kultuszának és a →balázsolás népszokásának hagyományaiból tudunk a görvélykór (scrofulosis) szórványos előfordulásáról, ami arra utal, hogy a tuberkulózis előfordult szórványosan, csak századokkal később terjedt el járványszerűen. –

1301–1526: vegyesházbeli kir-aink korának járványos betegségei közül minden idők legborzalmasabbnak mondható pestise az volt, amely a 14. sz: tört az emberiségre és kb. 25 millió ember halálát okozta. A fekete halál hazánkat sem kímélte. I. (Nagy) Lajos kir-t (ur. 1342–82) a döghalál (pestis) kényszerítette 1347: az itáliai hadjárat megszakítására. Bonfini szerint 1348: teljes erővel dühöngött a pestis. Virág Benedek írja: „Félvén a mirigyhaláltól, mely sok halandókat kivált Magyarországban hirtelen megragadott és elölt, hogy azt kerülnék, férfiak és asszonyok nagy sereggel Lengyelországba jövének; vérig ostorozzák magukat, siralmasan énekelének, egymást minden rút bűntől föloldozák..” A pestis mellett 1357: pestis anquinaglia néven említett, a diftériával azonosítható járványos betegség szedte országszerte áldozatait, 1360: a pestis újból megjelent, csak Budán 16 ezer embert ragadott el. A rettegés, melyet a pestis pusztítása minden országban okozott, a társad. életre és az erkölcsökre is kihatott. Sokan a zsidókat vádolták, hogy ők mérgezték meg a kutakat, s ezért sokat megégettek, még többet agyonvertek közülük. VI. Kelemen p. (ur. 1342–52) ezért az uralkodók oltalmába ajánlotta az üldözött zsidókat. – 1409: újult erővel jelentkezett a pestis, elmúltával helyébe vérhas (dysenteria) érkezett, 1439: a Titel mellett harcoló m. seregben elterjedt vérhas Albert kir. (ur. 1438–39) halálát okozta és a sereget harcképtelenné téve a vereség előidézőjévé vált. 1441: Buda, 1453: Lőcse a pestisjárvány fő fészke. Ezt követően a Balkán felől hazatérő m. keresztesvitézekkel érkezett Mo-ra, a kb. 20 é. át tomboló járvány áldozatainak számát nem tudjuk, csupán azt jegyezték föl, hogy Hunyadi János kormányzó (1446–53), Kapisztrán Szt János, sőt V. László kir. (ur. 1453–57) is áldozatává vált. 1478: a „döghalál” réme elől I. (Hunyadi) Mátyás kir. (ur. 1458–90) is elbujdosott, de Bécsújhelyt ostromló fekete seregét megtizedelte a „fekete halál”. Menekülni kényszerült a pestis elől II. (Jagelló) Ulászló kir. (ur. 1490–1516) is, 1510: Pozsonyba, majd Morvao-ba „bujdosott”. Az országban dúló járvány rettegést és elégedetlenséget keltve készítette elő 1514: Dózsa György parasztfelkelését. 1485: egy új (később eltűnt és azóta sem jelentkezett) azonosíthatatlan betegség, az ún. angol izzadás (sudor anglicus) terjedt járványosan. –Új betegségként jelentkezett járvány (lues) a szifilisz (lues venerea), „vérbaj”. Az addig ismeretlen, de gyorsan terjedő betegséget Itáliában harcoló katonáink hurcolták be Mo-ra, és egyes források szerint még pol. fegyverként is bevetették: amikor 1305: a m. rendek kir-lyá akarták koronázni II. (Přemysl) Vencel cseh kir-t (IV. Béla kir-unk dédunokáját), az ellenpárt fölbérelt egy szifiliszben beteg prostituáltat, aki meg is fertőzte a kir-t. E kór hazánkban is rohamosan elterjedt, egy zarándokútjáról hazatérő lengy. assz. – a krónikaíró szerint – 1496: Mo-on szerzett szifiliszét hurcolta be Krakkóba. 1497: már a szifiliszben beteg Bakócz Tamás esztergomi érs. (1497–1521) gyógykezeléséről is van adatunk, Nagyszebenben az ispotály mellett külön részleget kellett felállítani a francus betegek számára. A szifilis (morbus gallicus) eleinte itt is heveny alakjában jelentkezett; elterjedése elleni könyörgés 1512: az esztergomi Missaléban is olvasható. – A malária (váltóláz, mocsárláz, hideglelés) előfordulásáról a lázak azonosításának nehézsége miatt csupán föltételezésekre vagyunk utalva. Történelemformáló tényezővé akkor vált a malária, amikor 1355: István Dusan, Szerbia cárja (ur. 1345–55) meghalt maláriában, és láztól gyötört serege nem volt képes ellenállni az oszmán tör. előrenyomulásnak. – A lepra még a rettegett betegségek közé tartozott; a 14. és 16. sz: még működtek „leprás házak”, egyes adatok szerint I. (Nagy) Lajos kir. maga is leprában szenvedett. II. Lajos kir. (ur. 1516–26) a mohácsi csata előkészítésekor a leprásokat és a szifiliszeseket is táborba rendelte. A leprás megbetegedésről hazánkban a későbbiekben nem tudunk; behurcolásával számolnunk kell: utoljára 1948: Brazíliából érkezett Mo-ra egy leprában szenvedő beteg. –

1526–1918: a Habsburg házból származó kir-ok korának járványos betegségeit a tör. háborúk is terjesztették. Sok esetben azonban a „pestis” nem a megszokott, ismert alakjában bukkant föl. 1542: Joachim brandenburgi őrgr. Budát ostromló seregében terjedt el a 30 ezer katonát követelő tábori láz (febris castrensis), amit a katonák hadi láznak, „hagymáznak” neveztek. 1566: a Komárom alatt állomásozó cs. sereg katonái között, majd hevesebben a Győr melletti táborban dühöngött. VIII–IX: a Szigetvárt hősiesen védő Zrínyi Miklós ezért is várta hiába a cs. fölmentő sereget, a segítségére indult Miksa cs. katonái a táborban kitört hagymáz elől szétfutottak, ám magukkal vitték a „lues pannonicát” Itáliába, Belgiumba, Angliába is, s mivel Mo-ról érkeztek, a betegséget „morbus hungaricusként” ismerte meg Eu. Bécs házai megteltek beteg katonákkal, szerte az utcákon haldoklók és halottak hevertek, 1568. II. 17: a drinápolyi békében a cs. 30 ezer arany évi adó megfizetésére kényszerült. A ma kiütéses tífusz néven ismert járványos betegség pestistől történő elkülönítése Kolozsvári Jordán Tamás (1539–85) m. orvos érdeme, aki 1577: fölismerte a szifilisz nemi érintkezéstől független (extragenitális) terjedési lehetőségét. A kiütéses tífusz a megszálló tör. sereget sem kímélte: 1594. X: Komárom ostrománál több mint 8 ezer tör. pusztult el tífuszban, Szinán pasa emiatt volt kénytelen csapataival elvonulni. A pestis a 17–18. sz: is többször pusztította hazánkat. 1708: a Moldvából behurcolt pestis kb. 1,5 millió halálos áldozatot követelt, a legendás kuruc vezért, Vak Bottyánt is elragadta. Mo-on 1708-tól a „fekete halál” uralkodott, hozzájárult a Rákóczi-szabharc leveréséhez, utolérte a Rodostóba menekült kurucokat (többek között Esterházy Antal és Mikes Kelemen halálát is okozta). A 19. sz: csak egy pestisjárvány volt Eu-ban. Hazánkban az utolsó pestises megbetegedéseket 1828–29: Erdélyben észlelték, de járvány nem tört ki, mert a fertőzés terjedését eü. rendszabályokkal megakadályozták. 1894: megállapították, hogy a pestis eredetileg patkányok és más rágcsálók baktérium okozta fertőző betegsége, s azt, hogy a patkányok bolhája viszi át a fertőzést az emberre. Eleinte szigorú zárlatokkal, újabban a fertőzési lánc megszakításával sikerült ettől a fertőző betegségtől megszabadulni, ma a behurcolása ellen védekeznek. – A kk-tól kezdve ismerjük hazánkban is – a kiütéses tífusz (typhus exarrthematicus) mellett – a háborúk másik állandó kísérőjének, a vérhasnak (dysenteria) a kártételeit. Az 1439: Albert kir. halálát okozó vérhas 1527: a Buda környékén táborozó ném. sereget is megtizedelte. 1686. VI–IX: Buda ostromakor a ker. táborban okozta kb. 20 ezer katona halálát. – A 16. sz. óta tudunk a kanyaró (morbilli) előfordulásáról. E kor járványtört. irod-ában számos emlékét találjuk a diftériának, melyet „torokgyík” és más elnevezésekkel illet a népi orvoslás. A hozzáférhető adatok alapján a pestis, a kiütéses tífusz, a szifilisz, a dizenteria mellé sorolhatjuk, a 18. sz: is évente 30–40 ezer gyermeket ragadott el. Csekélyebb halálozási, de igen gyakori megbetegedési és elterjedtségi aránnyal a malária, „mocsárláz”, „váltóláz”, „hideglelés” (Alibunári-mocsár, Ecsedi-láp, Sárrét, Hanság, Csallóköz, stb.) több ezer holdnyi mocsaras és ártéri területein uralkodva – évszázadokig népbetegségként sújtotta lakosságunkat. A csatározások, a járványok pusztításai miatt hazánk óriási területei váltak lakatlanná és lakhatatlanná. Mo. és Erdély lakossága – melynek száma 1526, a mohácsi vész előtt Anglia lakosságával volt azonos – össz. 2.582.000 főre csökkent, Budának, Mo. legnépesebb városának 12.000 lakosa maradt. A török iga alóli felszabadulás nem szüntette meg a maláriát; a folyók rendszeres áradásai, a belvizektől mocsárrá változott, egykor megművelt földek posványos területei tenyészhelyei voltak a szúnyogoknak. Nem csodálható, hogy csömör és köszvény mellett hideglelés kínozta Thököly Imre kurucvezért és II. Rákóczi Ferencet is, aki régi maláriás fertőzöttsége következtében 59 é. korában halt meg. A malária hamar megtámadta a betelepített idegeneket is, és – mint a kortársak írták – „leverte őket lábukról”. Born Ignác udvari bányatanácsos szerint 1770: „az utcákon csupa sápadt és kísérteties alak latható... a legszebb épületekből mindenütt halvány, beesett arcok kukucskálnak ki. Az asszonyok és leányok fel vannak puffadva a hidegleléstől. Hisz ez a Halál országa, hol élő emberek helyett élő csontvázak járnak-kelnek...” Közben a himlő, mely a 6. sz: tört Eu-ra, nemcsak földrészünknek, hanem hazánknak is legtöbb veszteséget okozó ragályos betegségévé fejlődőtt. A 17. sz: 6–7 évenként tört ki himlőjárvány. A betegség legsúlyosabb, ún. vérzéses fekete himlő alakjában gyakran halálozással járt, s az életben maradottak is életük végéig szenvedtek gennyes ízületgyulladásban és különféle szervi bántalmakban. A 18. sz. elején Mo. a járvány egyik fészkévé vált; 1711: a siralmas körülmények között megkötött →szatmári béke idején I. József cs. (ur. 1705–11) családjának 6 hg-e és 1 főhgnője is himlőben halt meg. Mária Teréziát (ur. 1740–80) is megfertőzte a himlő, de ő csak szépségét vesztette el. 1760–70: Mo-on évente kb. 25 ezer ember halt meg himlőben. Domby Sámuel (1729–1807), Borsod vm. orvosa írta: „...az himlők a leghalálosabb betegségek közül valók legyenek, melyet mi azért úgy nézhetünk, mint legnevezetesebb okát a mi méltán megsiratható nemzetünk fogyatkozásának...”. A tömegesen pusztító heveny megbetegedések mellett a 17. sz-tól egyre többször találkozunk a száraz betegség, a hektika, a tüdővész (phthisis) „vér-köpés” gyakori említésével. A bántalom (gümőkór, tuberkulózis) fertőző eredetét, a görvélykórral (scrophulosis) a „bőrfarkassal” (lupus vulgaris), a „csont-szúval” , a „hideg tályoggal”, a „púpossággal” és e súlyos betegség sok más megjelenési formájával azonos voltát még nem ismerték. Mire a kórokozó bacilusát1882: Koch Róbert fölfedezte, a tuberkulózis hazánkban már népbetegséggé vált, úgy, mint a vérbaj (szifilisz), miután már nem a rövid kórlefolyású, gyorsan halált okozó heveny, hanem az elhúzódó, idült kórformák: a gerincvelő-sorvadás (tabes dorsalis) és a köznyelvben tévesen „agylágyulásnak” nevezett, valójában agykéreg-sorvadás (a szaknyelvben klinikai tünetei alapján paralysis progressiva) léptek előtérbe. Utóbbinak szifiliszes eredetét csak a 20. sz. elején sikerült kideríteni. –

A hazánkban későn, csak 1770: megindított orvosképzés eredményeként a korábbi katasztrofális orvoshiány enyhült. Így valamelyest csökkent az a lemaradás, ami pl. a szembajok orvoslása terén mutatkozott. Ellepték Mo-ot a külf. vándorszemészek: okulisták, hályogkovácsok, hályogmetszők. E sarlatánok ártalmassága akkor mutatkozott, amikor az 1798 k. Napóleon seregei által Eu-ba hurcolt egyiptomi szembetegség (trachoma) terjedt el hazánkban. A katonaság és a vándor napszámosok voltak fő terjesztői a trachomának, amely évente kb. 20–50 ezer megbetegedést okozott; a betegek 5–6 %-a megvakult. – Orvosaink egyre több adatot gyüjtöttek össze ún. typhosus lázakról. E gyűjtőnévvel foglalták össze a magas lázzal, kiütésekkel, kábulattal, öntudatzavarokkal járó betegségeket. A vérhas (dysenteria), a malária, a heveny miliáris tuberkulózis, a kiütéses tífusz, a hastífusz; a vörheny (scarlatina), a veres himlő v. kanyaró (morbilli), a diphtheria, a szamárköhögés; a járványos nyakszirt-merevedés és a gyermekágyi lázat is magában foglaló szeptikus lázak (vérmérgezés) mind e csoportba tartoztak. Emellett a veszettség (lyssa, rabies) és a már 1709 óta többször is jelentkezett (v. fölismert), 1729–30, 1742: járványként föllépett influenza is sok áldozatot követelt. Az influenza okozta, az olasz orvosok nyomán „orosz náthának” nevezett járvány pl. 1822: oly mértékben terjedt el, hogy – a korabeli tudósítás szerint – „az orosz influentzia vagy hurutos hideglelés miatt minden ispotály illyes betegekkel vannak megrakva”. 1831–33: és az azt követő években az általa okozott megbetegedések jelentősége eltörpült az 1831: hazánkra tört, nálunk addig ismeretlen, soha elő nem fordult betegség, a kolera (cholera) mellett. Az Indiából kiinduló első kolerajárvány Orosz- és Lengyelo-on keresztül érte el ÉK-Mo-ot. Sót szállító ruténok hurcolták be a betegséget: Tiszaújlakra már betegen érkeztek, de rémületükben Ugocsa, Bereg, Szatmár, Szabolcs, Zemplén, Sáros, Heves és Borsod megyékbe menekültek, ahol hamarosan kitört a „ragadványos epemirigy”. A járvány egész Mo-ra kiterjedve 536.517 megbetegedést okozott; a megbetegedettek 44 %-a, 237.611 személy meg is halt kolerában (ázsiai hánszékelésben). Az országot rémületbe ejtő járvány néhány hónap alatt több embert pusztított el, mint 25 év alatt a fr. háborúk. Az áldozatok között szerepelt pl. Rudnay Sándor hgprím., esztergomi bíb-érs., Kazinczy Ferenc, Marton István filozófus, Trefort Ágost nagyszülei, szülei stb. Amikor a kolera 1848: Moldva felől újból hazánkra támadt, az elkeseredett lakosság tódult Kossuth zászlaja alá. A kolera újból történelmet csinált 1849-ben, amikor az orosz cári seregek behurcolta kolera a kiütéses tífusszal együtt végső soron hozzájárult a szabharc leveretéséhez. 1883: Koch a kolera kórokozójának (Vibrio cholerae) fölfedezésével járványos terjedését megszüntette. – A heveny (akut) fertőző betegségek mindig hű kísérői voltak a háborúknak. 1914–18: az I. vh. alkalmával az Amerikából behurcolt, de Eu-ban Spo. felől terjedő és ezért spanyol nátha néven emlegetett influenza söpört végig. A háborús években hiányosan táplált, legyengült lakosságból 20 millió (Mo-on 53 ezer) áldozatot ragadott el. A fertőzés a Központi Hatalmak hadseregét legyengítve hozzájárult a háború elvesztéséhez. – A tuberkulózis (gümőkór) alattomos kór, a 19. sz. végén és a 20. sz. elején már népbetegség, Eu. 5 millió lakosa volt tüdővészes. Mo-on 1897: az összes heveny fertőző betegségben 63.846 személy halt meg, ebből a tüdővész 59.673 halálesetet okozott, Bpen ekkor kb. 15 ezer ember szenvedett tüdővészben, közülük évenként 2–3 ezer meghalt. 13.400 tüdővészes beteg közül 12 ezer már 16–50 é. kora között meghalt, mivel a kór átlagos lefolyási idejét 6 évre számítva, a 12 ezer betegből 2 ezer egy éven belül meghalt, a többi 10 ezer betegen, munkaképtelenül, orvosi, kórházi kezelésre szorulva éveken át tovább élt: a tüdővész mint népbetegség társadalmi problémává vált. „Egy ország ereje népében fekszik” – mondta Korányi Frigyes, a tuberkulózis elleni küzdelem hazai úttörője. „Ha mi képesek volnánk az országban levő 400.000 tüdővészes számát 200.000-re lecsökkenteni és a halálozást így szintén leszállítva a népesség gyarapodását előmozdítani, kétségkívül az ország hatalmi állását erősítenénk meg”. Változást a megelőző intézkedések – szűrővizsgálat, a munkavállalók kötelező vizsgálata, a gümőkóros szarvasmarhák levágatása, újszülöttek kötelező BCG oltása – kiterjesztése és az újonnan kifejlesztett gyógyszerek alkalmazása eredményezett. 1979: már mindössze 5120-ra csökkent az újonnan megbetegedettek száma, közülük 20 volt 14 é. aluli. – A 19. sz. 2. felében Pasteur és Koch eredményei, a mikrobiológia és immunológia kialakulása, a fertőzés fogalmának elfogadása, a védőoltások elterjedése által a járványok, pontosabban a járványosan terjedő fertőző betegségek elleni eredményes küzdelem terén új korszak kezdődött. A pestis 1828, a kolera 1893 óta nem fordult elő Mo-on, a hastífusz azonban még a 19. sz.végén és a 20. sz. elején is évente 5–10 ezer halálos megbetegedést okozott; még az 1930-as években is évenként 4–20 ezer a hastífuszban évente meghaltak száma. 1930–45: Mo. hastífusz szempontjából Eu. egyik legsúlyosabban fertőzött országa. A bakteriológiai diagnosztika rendszeressé tétele, a közegészségügyi viszonyok fejlődése és a védőoltások alkalmazása révén a 20. sz. végére évenként már csupán 30–60 ember betegszik meg hastífuszban, közülük 1–4 hal bele. A vérhas, amely még a 20. sz. első évtizedeiben évente akár 8 ezer megbetegedést is okozott kb. 11–17 %-os halálozással, az 1950-es évekre a korábbiaknál gyakoribbá, de enyhébb lefolyásúvá vált. A 20. sz. végére évi 6–10 ezer megbetegedés mellett a halálozási arányt a kórokozó kimutatása, a higiénés viszonyok javítása és a megfelelő antibiotikumok alkalmazása 0,2–3,0 %-ra csökkentette. A vörheny (scarlatina), ez a baktériumok okozta fertőző betegség még 1930 körül is évenként 80–230 gyermek halálát okozta; a 10–12 %-os halálozást az antibiotikus kezelésekkel sikerült 0,05%-ra leszorítani. A nemi betegségek – elsősorban a szifilisz – jelentősége folyamatosan emelkedett: az 1914-et megelőző években a 20 millió lakosú Mo-on kb. 60 ezer ember szenvedett tőlük. 1939–45: a helyzet romlott, ám az antibiotikus kezelésekkel – úgy látszott – sikerült e csapástól megszabadulni. A szexuális szokások átalakulása, az erkölcs lazulása, a nemzetk. forgalom élénkülése következtében a szifilisz 2000-re újból népbetegséggé vált, másrészt a tabesz és a progresszív paralízis visszaszorításával a központi idegrendszer megbetegedéseinek egész sora vált ismertté.

A 20. sz. alapvető változást hozott – az ó- és kk-ban is előfordult – sárgasággal járó megbetegedések ismerete terén is. A víruskutatással az 1940-es évekre tisztázódott, hogy a „sárgaságban” már a Rákóczi-szabharc idején is észlelt, később is előfordult hasonló tömeges megbetegedések vírusfertőzés következményei. Kiderült, hogy 1955: a járványos májgyulladás hazánkban 15 ezer megbetegedést és 152 halálesetet okozott; a 20. sz. végén évi 6–8 ezren betegedtek meg. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a különféle fertőző betegségekben elhunytak számának 50 %-a hepatitis epidemica áldozata, láthatjuk, az ó- és a kk. járványainak visszaszorítása új fertőző betegségeknek nyitott teret, pl. a járványos gyermekbénulásnak (poliomyelitis), amely ugyan az ókor óta ismert, de járványossá csak a 20. sz: vált. Hazánkban 1911: és 1926: terjedt járványosan, az ezt követő években csak szórványosan észlelték. 1957: (2334 fő) és 1959: (1830 fő) súlyos formát öltött 143 ill. 53 halálesettel. A vírusdiagnosztika fejlődése és a hatékony védőoltások segítettek leküzdéséhez. – A 14. sz: önálló betegségként fölismert szamárköhögés (pertussis) hazánkban bizonyára csak az 1890-es évektől terjedt el járványosan és okozott évente akár 5–13 ezer halálos megbetegedést. A kötelező védőoltások bevezetésével kialakuló és 2–3 é. át tartó védettségnek (immunitásnak) köszönhetően az 1970-es évektől a szamárköhögés Mo-on már csak szórványosan (sporadikusan) fordul elő, évi 0–5 halálesettel. – A 16–17. sz: már nagy járványokat okozó, még a 19. sz: is az egyik legveszedelmesebb gyermekbetegség, a torokgyík (diphtheria), melyben az 1890-es években évente még 30–50 ezer gyermek halt meg. A fajlagos ellenanyagokat tartalmazó vérsavóval (immunszérummal) végzett védő- és gyógyító oltások (szérumterápia) bevezetése a haláleseteket a 20. sz. első felében évente akár 1500 főre is csökkentette. A II. vh. utáni években e szám még emelkedett. A korhoz kötött kötelező védőoltások eredménye: az 1970-es évektől már csak azok a gyermekek betegedtek meg diphtheriában, akik nem kaptak védőoltást, a halálesetek száma évi 0–1 fő. – A mikrobiológia és immunitástan fejlődése, a hatékony védőoltások kidolgozása és elterjesztése nagyszerű eredményeket hozott a vírusok okozta fertőző betegségek ellen. Sikerült a 16–17. sz. óta ismert kanyaró (morbilli) és a 19. sz. óta ismert rózsahimlő (rubeola) kártételeit megszüntetni. Oltóanyagkutatással egybekötött világméretű, szervezett küzdelem folyik az influenza ellen, és hatékony oltóanyag készült az óvodások és az újoncok között olykor súlyos szövődményekkel járó, tömeges megbetegedéseket okozó járványos fültőmirigygyulladás (mumpsz) ellen. Hatékony oltóanyagot dolgoztak ki a kiütéses tífusz ellen. E betegség, mely még az I. vh. alatt is százezrek halálát okozta, hazánkból a II. vh. után évekre kiszorult. A II. vh. előtt megkezdett, a háború utáni években befejezett szervezett védekezésnek köszönhető országunkban a malária teljes felszámolása. –

II. Állatokról emberre terjedő fertőző betegségek (zoonózisok) története. Az orvostud. és a kóregészségügy fejlődése által leküzdött és ezért feledésre ítélt „régi járványok” helyébe új, korábban ismeretlen, v. a régóta ismert betegségek új formái jelentek meg. Figyelemreméltóak az állatokról emberre terjedő betegségek (zoonózisok). Kb. 1850-ig a „betegségeket” (a járványokat is) szigorúan fajhoz kötött (fajspecifikus) bántalomnak tekintették. Csak a baktériumok, vírusok és egyéb kórokozó mikroorganizmusok fölfedezése bizonyította, hogy a „járványok” valójában fertőző betegségek. Előidézőik a szervezetben elszaporodó és a szervezet sejtjeit méreganyagaikkal károsító mikroorganizmusok (baktériumok, vírusok és más kórokozók). A kórokozó mikroorganizmusok legtöbbje nem fajspecifikus, ellenkezőleg: több állatfajt és az embert is képesek megbetegíteni; pl. a pestis eredetileg a patkányok baktériumok okozta fertőző betegsége, amit vérszívás útján a bolhák terjesztenek, azoktól más rágcsálók, macskák, egyéb állatok s az emberek is megkaphatják. – A veszettség (lyssa, rabies) a vadon élő állatokban, pl. farkasban, rókában bővelkedő Kárpát-medencében már a honfoglalás előtt előfordult. Krónikák beszámolói és 16–18. sz. adatok alapján ismerjük a veszett kutyákról más állatokra és összemart emberekre is átterjedő – járványosnak minősülő – veszettség időszakonkénti megjelenését, de számszerű adataink csak 1890 óta vannak. Ezek szerint a Pasteur–Hőgyes-féle védőoltások bevezetése előtt évente több százan, a védőoltások alkalmazása után is még évente kb. 300-an haltak meg veszettségben. Megoldást a kutyák veszettség elleni kötelező védőoltásának bevezetése eredményezett; hazánk a II. vh. előtt már mind az emberek, mind a kutyák veszettségétől mentessé vált. 1945 u. a veszettség a rókák útján terjedt, ezért ellene folyamatos védekezésre kényszerülünk. – 1. Az anthrax (lépfene, pokolvar, szibériai fekély) világszerte pusztító állatbetegség. Az ókortól fogva tudtak róla, fertőző eredetét (de nem ragályos voltát) csak 1850 u. ismertük fel. Okozója a legelsőként felfedezett kórokozó bacilus. Növényevő állatok (szarvasmarhák, juhok, kecskék, lovak) között hazánkban a kötelező védőoltások bevezetése, 1888 előtt évente kb. 3500–7000 elhullást okozott. Sertések, sőt húsevők is megbetegednek lépfenében. Az ember a lépfenében beteg v. elhullott állat bőrének, szőrének, hasának földolgozása közben szerzett sérülésen keresztül, ritkábban a kórokozó spóráinak belélegzése, élelmiszerrel történt elfogyasztása útján fertőződik. Ennek alapján beszélünk bőr-, bél- ill. tüdő-anthraxról. Utóbbi kórforma a legveszélyesebb, a föl nem ismert esetekben 2–3 nap alatt biztosan halállal végződik. Hazánkban a 19. sz: évente több száz lépfenés haláleset történt, amit megelőző intézkedésekkel és antibiotikus kezelésekkel sikerült évi 4–10 esetre csökkenteni. A lépfene antibiotikumokkal gyógyítható, védőoltásokkal megelőzhető. Járványtanilag fontos: a fertőzés állatról állatra, állatról emberre, v. emberről emberre közvetlenül nem terjed; a fertőződés csak sebzésen keresztül v. lépfene-spórák szervezetbe jutása útján következik be. – 2. A takonykór (malleus) az egypatások (lovak, szamarak, öszvérek) ókor óta ismert, mind heveny, mind idült alakban gyakran előforduló betegsége, amely iránt a húsevők és az emberek is fogékonyak. E ragályos betegségre a gör-ök s róm-ak is fölfigyeltek, később, ezt kétségbe vonva, az „orrtakonykórt” és „bőrtakonykórt” is egymástól független betegségeknek vélték. A keresztesháborúkból hazatérő, fekélyes, mai ismereteink szerint gyakran malleusban beteg keresztes vitézeket orvosi vizsgálat nélkül leprosoriumokba zárták. Hasonló tünetei alapján gyakran összetévesztették a malleust a szifilisszel, amelynek amerikai eredetét ezen az alapon sokan tagadták, sőt tagadják, és azt eu., „őshonos”, régtől jól ismert betegségnek tekintik. A malleus – ma már tudjuk – csontelváltozásai alapján is könnyen összetéveszthető a szifilisszel. A két betegség elkülönítését a kórszövettani és bakteriológiai–immundiagnosztikai eljárások tették lehetővé. – Hazánk lóállománya, főként a katonaság és a posta lovai a 19. sz. utolsó évtizedeiben megindított eradikációs program megkezdése előtt igen fertőzött volt malleussal: a 19/20. sz. fordulóján évente az 1700-at is elérte a takonykóros lovak száma. A takonykór-bacilus fölfedezése, a betegség fertőző eredetének bizonyítása óta csak kivételes esetben betegített meg embert. Az immundiagnosztikai eljárások alapján bevezetett állategészségügyi intézkedésekkel hazánk lóállományát sikerült a takonykórtól mentessé tenni; annak behurcolásával számolnunk kell, ezért tudnunk kell, hogy a takonykórban megbetegedett ember antibiotikumokkal gyógyítható. –

3. A gümőkór, az ember és a szarvasmarhák tuberkulózisa régtől ismert betegség, kialakulásáról kóroktanának tisztázásáig téves elképzelések voltak. Egyik sajátos formáját, az ún. gyöngykórt pl. daganatos megbetegedésnek, szifiliszes eredetűnek vélték, és →bestialitásban vélték az okát. Az állattenyésztés fejlődésével az istállózott szarvasmarha-fajták egyedei Eu-szerte egyre gyakrabban betegedtek meg tuberkulózisban, sőt a betegség más háziállatokra (pl. sertésekre) is átterjedt. Mo-on a rideg tartás háttérbe szorulását és a Ny-i fajták behozatalát követően terjedt, és jelentős gazd. károk mellett közegészségügyi veszélyt is jelentett. A tuberkulózis kóroktanának a 19. sz. végén történt tisztázása, 1882: a gümőkór baktériumának fölfedezése után hosszú idő telt el, mire kiderült, hogy az ember, a szarvasmarha és a madarak gümőkórját a tuberkulózis-baktérium 3 különböző fajtája (típusa) okozza ugyan, de a szarvasmarhák gümőkórjának okozója iránt nemcsak az ember, de a juh, a kecske, a kutya, a ló, a macska és a sertés is fogékony. Az ember a szarvasmarhától fertőződik, s továbbadhatja embernek, állatnak egyaránt. Vágóhídi adatok alapján a tuberkulózis a 20. sz. első évtizedeiben a szarvasmarhák kb. 10–20 %-ában fordult elő. 1962–80: tervszerű és sikeres gümőkór-mentesítés történt. A fertőzési veszély miatt folyamatosan szűrővizsgálatokat kell végezni. A szarvasmarha gümőkór-baktériuma más állatokat is megbetegíthet: az ember számára azok is veszélyesek. Állataink közül a sertés, a kutya és a macska fogékony az ember tuberkulózisát okozó baktériumfajta iránt, ezért a tuberkulózis elleni küzdelemben a köz- és állategészségügyi hatóságok együttműködése szükséges. – 4. Ételmérgezések néven foglaljuk egybe mindazokat a lázas állapottal, hányással, hasmenéssel járó megbetegedéseket, amelyek különféle élelmiszerek (hús, tej, tojás, különösen kolbász, disznósajt, kacsatojás, fagylalt), ritkábban ivóvíz fogyasztása után, néha kiderítetlen okból alakultak ki. Előfordulásuk az ókor óta ismert: a delíriumos állapotban látott rémképek játszottak közre az ókori démonhit kialakulásában, vezettek egyes népeket pl. a sertéshús-fogyasztás vallási tilalmának bevezetésére és adtak okot a „typhushoz hasonló” tünetekkel járó megbetegedések paratyphusnak nevezésére. A gyakran húsmérgezésnek, máskor kolbászmérgezésnek is nevezett megbetegedések kóroktana csak a kórokozó baktériumok fölfedezése után tisztázódott. Kiderült, hogy számos különféle baktérium (Salmonellák, Botulinusok és mások) okozhat ételmérgezést. Ezeket gyakran tünetmentesen hordozzák és terjesztik házi- és vadon élő állatok, rágcsálók. Hazánkban – a szigorú élelmiszerellenőrző és higiénés rendszabályok ellenére – 1978: 2947, 1979: 4068 ételmérgezett beteget kellett kórházban ápolni. A megbetegedések aránya az összlakosságra számítva – több év átlagát tekintve – 25 ‰-re tehető. – Az állatokról emberre terjedő fertőző és paraziták okozta betegségek száma ma már több százra tehető. Közöttük számos – a legújabb kutatások gyakran még vitatott eredményei alapján – új betegség felismerésére is sor került. –

III. A magyarországi állatjárványok története. A honfoglalás előtt a Római Birodalomnak a Duna, a Dráva és az Inn folyók által határolt Noricum tartományában pusztító bovin pestisről (marhavészről) Vergilius Georgica c. művében is megemlékezett (a betegség megnevezésére a későbbiekben is gyakorta alkalmazott pestis ill. lues jelentése: ‘járványosan terjedő és tömegével pusztító ragályos betegség’). Pannoniában a 4. sz: pusztító marhavészről számolt be Sulpicius Severus, aki Pannoniát „a marhavész szülőhazájának” nevezte, fölfogását a kk. szerzők is átvették. – Az állatokat tömegével pusztító járványok éhínséget okozva történelemformáló jelentőségűek lettek. A vadászatból, állattenyésztésből élő ázsiai nomád népek, ha a táplálékukat biztosító állatállomány – a vadon élő kérődzőket is beleértve – kipusztult, új területekre vonultak. A hunok Ny-ra vándorlását is vsz. ez indította meg. Az előlük menekülő gótokat a Róm. Birod. befogadta, a marhavész azonban ide is betört: az éhező gótok végigdúlták a Birod-at. Nagy Károly (ur. 768–814) háborúit, a „kalandozások korának” m. hadi vállalkozásait, I. (Madarász) Henrik cs. (ur. 919–936) m-ok elleni hadjáratát meghatározóan befolyásolta, adott esetben meghiúsította a seregek élelmezését lehetetlenné tevő marhavész, v. mozgását meghiúsító, ma már azonosíthatatlan lóvész (equorum lues). Hatalmas pusztítást végzett hazánkban a tatárdúlás idején 1242: a marhavész (1243: sáskajárás következett, a rovarok letarolták a mongolok kivonulása utáni első termést). Az éhínségben – a krónikaíró szerint – „egymást öldösték az emberek éhségök csillapítása végett s hogy találkoztak, kik emberhúst vittek a vásárra”. 1282: a marhavész újabb hulláma érte el hazánkat; 1286: a szárnyasok pusztultak tömegesen. Ennek következtében – a krónikás írja – „a gazdagok megfogyatkoztak, a nemesek parasztok lettek, az ország lakosai a kétkerekű kocsit László király szekerének nevezték, mivel az igavonó barmok az országban megfogyatkoztak és az emberek barmok módjára, taligába fogva pótolják a barmokat”. A magyar szürkemarha – miközben a Ny-i fajtájú szarvasmarhák rakásra hullottak marhavészben – az orosz szürke pusztai, a moldvai és szerb fajtájúakhoz hasonlóan gyakran tünetmentesen vészelte át a betegséget. Kereskedők – fölismerve az üzleti lehetőséget – a tiltó rendelkezések ellenére már a kk-ban megindították a m. szürkemarhák kivitelét. A lábonhajtást – a marhavészjárványok okozta Ny-eu. húshiány következtében – újabb szigorú törvényekkel sem sikerült megakadályozni; sőt az fokozódó méreteket öltött. 1401–50: kb. 155.210 db szürkemarhát hajtottak ki Mo-ból. I. (Hunyadi) Mátyás kir. (ur. 1458–90) a marhakiviteli (harmincad) vámból szerezte kincstári bevétele jelentős részét. A 16–17. sz: a százezres tételű marhakivitel Au-hoz s a Velencei Közt-hoz fűződő kapcsolatainkat befolyásolva nemcsak gazd., hanem pol. tényezővé vált, a társad. fejlődést is befolyásolta. Új társad. réteg, a tőzsérek alakultak ki; közülük néhány főrangúvá emelkedett család a szilaj marhahajtókból toborzott hajdúsereggel nemegyszer az ország tört-ének alakulásába is beleszólt. A hódoltság idején lakatlanná vált területekre a török kiűzése után telepeseket hoztak, Ny-i fajtájú „színes” marháikkal együtt, akik tejtermelésre alapozott tehenészeteket létesítettek. Hamarosan riasztó hírek érkeztek a tatárok által földúlt Oroszo. felől közelgő marhavészről. A kuruc seregeket megtizedelő pestis mellett az 1709: Mo-ra tört marhavész is hozzájárult a Rákóczi-szabharc leveréséhez. 1711–14: Eu-ban 1,5 millió, a 18. sz: No-ban össz. 30 millió szarvasmarha pusztult el marhavészben, az egész Eu-ra kiterjedt vész 1816: a ban 200 ezer szarvasmarhát és 400 ezer juhot pusztított el. 1848: és 1873: a két hullámban támadó járvány további több mint 500 ezer állat elhullását okozta. A nagy elhullások következménye lett az állatorvosképzés megindítása, az állatorvostud. újjáélesztése. Az állategészségügyi rendszabályok, a tud. kutatómunka eredményei fokozatosan kiszorították a marhavészt Eu-ból. Hazánk 1881 óta vészmentes. A marhavész eradikációja azzal járt, hogy más, addig csak szórványosan előforduló betegségeket marhavészként könyveltek el. Így volt ez a szarvasmarhák járványos tüdő-mellhártyagyulladásával is, amelyet a m. szaknyelv a lat. pleuropneumonia contagiosa bovum kifejezés után ragadós tüdőlobnak nevezett el (a betegség hazánkban a 19. sz. első felében, a nyelvújitás korában jelent meg járványosan). Mo. az évente akár több ezer elhullást is előidéző bántalomtól a szigorú járványvédelmi intézkedések eredményeként 1901 óta mentessé vált. – A száj- és körömfájás (szintén nyelvújítás-kori elnevezés), amely nem „ragadós”, hanem járványos, és nem is „fájdalom” a betegség jellegzetes tünete, hanem a hólyagos, fekélyes száj- és körömágy-gyulladás. Az évszázadok óta ismert, szaknyelven aphthae epizooticae-nek nevezett betegség a szarvasmarhán kívül a juhokat, kecskéket, őzeket, szarvasokat, tevéket, sertéseket is megtámadja, kutyára, macskára, sőt az emberre is átterjedhet, és bár nem halálos, jelentős gazd. károkat okoz: az állatok lesoványodnak, tej- és húshozamuk csökken. A szigorú állategészségügyi rendszabályok az időszakosan ismétlődő járványhullámok alkalmával több ezer fertőzött, ill. gyanús állat leöletését is elrendelik. –

A juhokat megbetegítő és gyapjúhozamukat csökkentő járványos betegségnek számított az ókor óta a juhhimlő, melynek nevezetessége, hogy a juhászok hagyományosan „himlőztek” (a beszáradt himlős pörkékkel ojtották bárányaikat) a himlő ellen. A 20. sz. közepe óta védőoltásokkal sikerült a hazai juhállományt a juhhimlőtől mentesíteni. A juhok között évről évre járványos elhullásokat okozott a 16. sz. óta ismert májmételykór (distomatosis), amelyet a laposférgek közé tartozó, 20–34 mm hosszú és 8–10 mm széles májmételyek tömege idéz elő, a máj és az agyvelő roncsolása utján. A paraziták okozta járvány hazánkban még a 19. sz. 2. felében is Mo. egyes vidékein egész juhnyájakat pusztított el. E betegség kártételét előbb gyógyszerrel, azután megelőzéssel (a mételyek fejlődéséhez nélkülözhetetlen ún. köztigazda, a törpe iszapcsiga irtásával) sikerült csökkenteni. – Állategészségügyünkben hosszú ideig kevés figyelmet fordítottak a sertések járványos betegségeire. 1895: az Amerikából Eu-ba hurcolt sertéspestis tört rá országunkra, és 413.562 állat elhullását okozta, 1896: már 868.777 állat pusztult el. A vésznek csak hatékony védőoltással sikerült véget vetni. A bevezetett járványvédelmi intézkedések eredményeként 1972: Mo. megszabadult a sertéspestistől, a behurcolás veszélye azonban továbbra is fennáll. – A baromfitenyésztés föllendülése hazánkban is kedvezett a baromfifajok járványos betegségeinek. A baromfipestis az egyes állományokban 70–90 %-os elhullást is okozhat, fertőzőképessége miatt országos veszélyt is jelenthet. Az 1833 óta Mo-on előforduló, baromfipestisként meghatározott betegségek egy részéről kiderült, hogy előidézőjük nem a baromfipestis, hanem az influenza kórokozója. A kutatások tisztázták, hogy az ember „A” típusú influenza vírus okozta fertőzése iránt a madarak, a sertések és más állatfajok is fogékonyak, és ezek az állatok fertőzési forrásként szerephez jutnak az ember influenzájának járványtanában. A valódi baromfipestis vírusa iránt viszont csak a tyúkfélék és más madárfajok fogékonyak; a betegség elleni védekezés védőoltások alkalmazását is magában foglalja. A járványosan terjedő, embereket, állatokat tömegével pusztítani képes fertőző betegségek elleni küzdelem kényszerítette a kormányzatokat nemzetk. összefogásra és a mikrobiológiai–immunológiai kutatások fokozott támogatására. Az e téren elért eredmények oda vezettek, hogy a betegségpanoráma újból átalakult. Új, soha nem látott betegségek keletkeztek, sőt legújabban a biológiai hadviselés ismeretlen veszélyei is fenyegetnek. A járványtörténet csupán érzékelteti azt, hogy a járványvédelem hazánkban a honvédelemmel azonos jelentőségű, stratégiai feladat. Karasszon Dénes